Kishegy Kupa - 2012. április 22.
Április utolsó előtti hétvégéjén ismét Balatonlellére mentünk a Kishegy Kupára. A helyszín és pálya sem volt ismeretlen, korábbi években már jártam ott többször is - amikor épp nem ütközött a gyenesdiási Kürtös Kupával.
A Kishegy Kupa minden év tavaszán és őszén, György és Mihány napok vasárnapján kerül megrendezésre. A népi hagyomány ezt a két napot tartja a jószág legelőre való ki és behajtásának idejének.
A verseny a szokásos kellemes családi hangulatú, hiszen főleg a helyieknek, azon belül is a gyerekeknek rendezi a Lellei DSE ezt a kis versenyt. Emiatt is lehet, hogy nincs nagy felhajtás körülötte, ezért nem látjuk hetekkel korábban a médiában a reklámjukat.
Különösebb pihenés nélkül utaztunk a versenyre, mivel egy jó kis edzésnek, felkészülésnek szántam ezt is.
Marci hosszú bemelegítést tanácsolt, így a 11 órás rajt előtt már közel egy órával nekiindultam és közel egy teljes kört mentem is a pályán. A szokásos kör volt idén is kijelölve, ami 18 km-es volt. Szőlőhegyek, pincék, erdős részek tették változatossá a bringázást. Három táv közül választhattunk, attól függően, hogy 1, 2 vagy 3 kört akartunk versenyezni. Természetesen a leghosszabbat választottam én is.
Az ostorcsapásra meginduló mezőnyből már rajt után hamar ki lehetett találni, hogy kivel kell számolni a verseny során. A csapatból Manó, rajta kívül pedig Buzsó és két Trek mezes srác (Naszódi Zsolt és Molnár János).
Buzsóval és a két másik sráccal már az elejétől kezdve erősebb tempót mentünk, de Manó is végig ott volt mögöttünk. Nagyjából 2-3 kilométernél járhattunk, egy vízmosásos árokban zúgtunk lefelé, amikor a sor eleji pánikszerű fékezés miatt elhagyni kényszerültem a kulacsomat és vele együtt a kerékpáromat is. Ez még a kisebbik gond volt, mivel puhára érkeztem, hála a homokos partfalnak. A nagyobbik gond a nyereg elfordulása volt - no nem nagyon, épp csak egy hangyányit hátrafelé. Ismerem ezt az érzést, már korábban is jártam így - nagyon meg tud fájdulni tőle a derekam.
Megállni nem volt időm, mert akkor leszakadok a srácokról, úgy terveztem, hogy majd a kör végén szerelek, úgyis ott volt a nagy szerszámos láda.
A 18 kilométeres kör felénél ketten maradtunk Buzsóval, a többieket felőröltük, illetve ők magukat is - Molnár Jani például benézett egy ösvényt, és egy szőlősoron keresztül bringázott. Ekkor láttam utoljára a célig, amikor már leszakadt hátsóváltójú kerékpárját tolta.
A pálya legkeményebb része egy terminátoros mászás volt, ahol a 28-34-es fokozataim is szinte kevésnek bizonyultak. A nyeregből kiállva folyamatosan egyensúlyoztam az első és hátsó kereket, hogy ne billenjek hátra és ne forogjon el a hátsó kerék sem.
Szinte a kör végéig együtt mentünk Buzsóval, elbeszélgettünk, nyugtáztuk magabiztos előnyünket. Egy hosszabb mászás tetején lapulni éreztem az első gumimat. Próbáltam óvatosan, lassan gurulni még egy darabig, de egy rövid pumpálás erejéig meg kellett állnom. Innentől megint hímes tojásként kezeltem az első kereket, mert többször is koccant a felni a talajon a lapos gumi miatt. Arra alapoztam, hogy alig van vissza fél-egy kilométer a célig és ott a már említett szerszámos ládából előkerül a javítókészlet, hogy újra teljes erővel száguldhassak a többiek után az időközben negyedik helyre visszaesett pozíciómból.
De egy B terv - inkább verzió, mint terv -jött: az első gumi lefordult a felniről, eljött a második esésem is. Ha az elsőt bemelegítő esésnek nevezzük, akkor ez volt az fő attrakcióm. Fejre-térdre-könyökre hason fekve érkeztem a földre. Ekkor mentálisan is nagyjából olyan szintre kerültem, mint fizikailag.
Vállra vettem a bringát, majd komótosan besétáltam a célba. A verseny elejéről így kiesni nem felemelő érzés. Az utóbbi időben sok volt úgy mindenből. A bringa is az utolsó pillanatban, nagyon keservesen született meg és a megfelelő beállításokat még most is keresem. Továbbá defektem sem volt még ennyi, mint idén. Ha összeszámolnám, nagyjából minden hétre jutna legalább egy.
De persze nem adom fel, eddig még nem vesztettem igazán semmit. Ha fordítva nézem, akkor örülök, hogy egy kisebb, tét nélküli versenyen jönnek elő a hibák.
Csak pozitívan! ;)
Szólj hozzá
A Kishegy Kupa minden év tavaszán és őszén, György és Mihány napok vasárnapján kerül megrendezésre. A népi hagyomány ezt a két napot tartja a jószág legelőre való ki és behajtásának idejének.
A verseny a szokásos kellemes családi hangulatú, hiszen főleg a helyieknek, azon belül is a gyerekeknek rendezi a Lellei DSE ezt a kis versenyt. Emiatt is lehet, hogy nincs nagy felhajtás körülötte, ezért nem látjuk hetekkel korábban a médiában a reklámjukat.
|
| Minden bejegyzésbe kell egy kép. (A verseny utáni napokban egy esőben befejezett edzés után.) |
Marci hosszú bemelegítést tanácsolt, így a 11 órás rajt előtt már közel egy órával nekiindultam és közel egy teljes kört mentem is a pályán. A szokásos kör volt idén is kijelölve, ami 18 km-es volt. Szőlőhegyek, pincék, erdős részek tették változatossá a bringázást. Három táv közül választhattunk, attól függően, hogy 1, 2 vagy 3 kört akartunk versenyezni. Természetesen a leghosszabbat választottam én is.
Az ostorcsapásra meginduló mezőnyből már rajt után hamar ki lehetett találni, hogy kivel kell számolni a verseny során. A csapatból Manó, rajta kívül pedig Buzsó és két Trek mezes srác (Naszódi Zsolt és Molnár János).
Buzsóval és a két másik sráccal már az elejétől kezdve erősebb tempót mentünk, de Manó is végig ott volt mögöttünk. Nagyjából 2-3 kilométernél járhattunk, egy vízmosásos árokban zúgtunk lefelé, amikor a sor eleji pánikszerű fékezés miatt elhagyni kényszerültem a kulacsomat és vele együtt a kerékpáromat is. Ez még a kisebbik gond volt, mivel puhára érkeztem, hála a homokos partfalnak. A nagyobbik gond a nyereg elfordulása volt - no nem nagyon, épp csak egy hangyányit hátrafelé. Ismerem ezt az érzést, már korábban is jártam így - nagyon meg tud fájdulni tőle a derekam.
Megállni nem volt időm, mert akkor leszakadok a srácokról, úgy terveztem, hogy majd a kör végén szerelek, úgyis ott volt a nagy szerszámos láda.
A 18 kilométeres kör felénél ketten maradtunk Buzsóval, a többieket felőröltük, illetve ők magukat is - Molnár Jani például benézett egy ösvényt, és egy szőlősoron keresztül bringázott. Ekkor láttam utoljára a célig, amikor már leszakadt hátsóváltójú kerékpárját tolta.
A pálya legkeményebb része egy terminátoros mászás volt, ahol a 28-34-es fokozataim is szinte kevésnek bizonyultak. A nyeregből kiállva folyamatosan egyensúlyoztam az első és hátsó kereket, hogy ne billenjek hátra és ne forogjon el a hátsó kerék sem.
Szinte a kör végéig együtt mentünk Buzsóval, elbeszélgettünk, nyugtáztuk magabiztos előnyünket. Egy hosszabb mászás tetején lapulni éreztem az első gumimat. Próbáltam óvatosan, lassan gurulni még egy darabig, de egy rövid pumpálás erejéig meg kellett állnom. Innentől megint hímes tojásként kezeltem az első kereket, mert többször is koccant a felni a talajon a lapos gumi miatt. Arra alapoztam, hogy alig van vissza fél-egy kilométer a célig és ott a már említett szerszámos ládából előkerül a javítókészlet, hogy újra teljes erővel száguldhassak a többiek után az időközben negyedik helyre visszaesett pozíciómból.
De egy B terv - inkább verzió, mint terv -jött: az első gumi lefordult a felniről, eljött a második esésem is. Ha az elsőt bemelegítő esésnek nevezzük, akkor ez volt az fő attrakcióm. Fejre-térdre-könyökre hason fekve érkeztem a földre. Ekkor mentálisan is nagyjából olyan szintre kerültem, mint fizikailag.
Vállra vettem a bringát, majd komótosan besétáltam a célba. A verseny elejéről így kiesni nem felemelő érzés. Az utóbbi időben sok volt úgy mindenből. A bringa is az utolsó pillanatban, nagyon keservesen született meg és a megfelelő beállításokat még most is keresem. Továbbá defektem sem volt még ennyi, mint idén. Ha összeszámolnám, nagyjából minden hétre jutna legalább egy.
De persze nem adom fel, eddig még nem vesztettem igazán semmit. Ha fordítva nézem, akkor örülök, hogy egy kisebb, tét nélküli versenyen jönnek elő a hibák.
Csak pozitívan! ;)
