Újabban nagy divat lett mindent leegyszerűsíteni. Sokak szerint minden úgy szép és jó, ha letisztult, sallangmentes. Az építészetben például visszajöttek a bauhaus stílusjegyei, az autótuning világában örökéletűnek tűnik a cult vagy épp a cleaned stílus, stb-stb… Az esztétika és sokszor a praktikum szempontjából ez tényleg előnyös tud lenni, de vajon működik ez az alapelv a bringák világában is? Ha single speedekről beszélünk, akkor tulajdonképpen igen, de ne szaladjunk ennyire előre!

A múltkor a kerékpárok geometriájáról, most a külcsínről lesz szó, hiszen az utóbbi években a bringások újra felfedezték és divatba hozták a már-már elfeledettnek hitt, szög egyszerű dolgokat. Sokaknak elsőre valószínű a pályabringák, vagy ismertebb nevükön fixik ugranak most be (melyek forgalomban való használata a mai napig kiváló vitaalap, de mi ezzel nem szeretnénk foglalkozni)

A koncepció kezdetben ugyebár az volt, hogy épített pályán, főként velodromokban „steril” körülmények között használják ezeket célgépeket. Igen célgépeket, mivel gyakorlatilag másra csak kisebb-, de inkább nagyobb kompromisszumok árán voltak alkalmasak féktelenségük, sajátos, nem kimondottan kényelmes vázgeometriájuk és a fix hajtás miatt. A pályakerékpár dolga az, hogy gyorsan menjen, és semmi más. Ezért a haladáshoz elengedhetetlen dolgok állnak rendelkezésre, valamint a hajtáshatékonyság és az aerodinamika miatt teljesen háttérbe szorulnak az ergonómiai szempontok is. Tulajdonképpen van egy vázunk, két kerekünk, kormány, nyereg, pedálok, és egyetlen egy jól megválasztott áttételünk. Slussz. Semmi más. Se váltó, se fék, se küllőprizma, de sokszor még küllőből is kevesebb van a megszokottnál…

Tulajdonképpen ilyen volt már a 19-ik században elterjedő biztonsági kerékpár, a mai bicajok őse is. Az anyagtudományok és a biomechanika fejlődésével ugyan „kicsit” már finomítottak rajta.

Az örökhajtós erőátvitelt nem szeretném molekuláris szinten elemezni, maradjunk annyiban, hogy nála egyszerűbb dolog nem sok létezik: ahogy forognak a hajtókarok, úgy mozdul a kerék, és viszont. Nincs hátul szabadonfutó, tehát amíg haladsz, tekerned kell! Pályán ez nem gond, hiszen a sprint után van hely kigurulni majd megállni. Forgalomban ilyesmire ritkán adódik lehetőség. Hirtelen megállni, lassítani, vagy akár csak dombon finomabban leereszkedni elég megterhelő és izületgyilkos tud lenni.

Ami elvitathatatlan előnye, hogy ritka közvetlen dolog, szép lassan teljesen összenősz a bringával. Te hajtod őt, ő hajt téged. Nincs pazarlás, elkezdesz csak annyi energiát a hajtására fordítani, amennyit feltétlenül kell. Egyre kevesebbszer teszed le a lábad, mikor megállsz, hisz egy ilyennel a pedálokon állva sokkal könnyebb egyensúlyban maradni, majd újra elindulni (trackstand). Sőt még tolatni is tudsz! J De a legnagyobb és máshol leginkább hasznosítható előnye talán mégis az, hogy megtanulsz körkörösen tekerni. Mivel a pedál folyamatosan viszi magával a lábad, egy idő után már nem csak lefelé taposol. Főleg ha valami pedálkötést is használsz, akarva-akaratlanul elkezdesz hosszabb, nyomokban ívesebb pályára hasonlító vonalon dolgozni a lábaiddal.
Mindezek ellenére a fixi valószínűleg soha nem lesz szélesebb rétegek kedvence, inkább a megszállottaké.

Egész szubkultúra alapját adja már, gondoljunk csak az alleycat versenyekre, vagy csak a szimplán városban krúzolgató jellegzetes külsejű fiatalokra, a már-már bmx-ezés szintén trükköző fixisekre és persze a műfaj legnagyobb és legrégebbi művelőire a bringás futárokra. Mind-mind előszeretettel nyúlnak vissza a múltba és építkeznek muffolt acél vázakra, használnak tulajdonképpen már túlhaladott négyszögtengelyes hajtást, menetes kormánycsapágyat vagy épp klipeszes pedált. (ez csupa régi, de jól kitalált és működő dolog, amik nem mellesleg csudaszépek tudnak lenni)

És ha már művészet meg esztétika. Ugyan szubjektív, de pont az egyszerűsége miatt tud bitang jól kinézni egy ilyen kerékpár. Nincs semmi ami elterelje a figyelmed arról, hogy ez csak egyetlen egy céllal készülhetett: hogy hajtsák.