SógorCross
A hosszú versenyzésmentes időszakot saját szórakoztatásra néha megtöröm egy-egy megmérettetésen való indulással. Ezek nem feltétlenül egy adott verseny, sokkal inkább baráti vagy más ráhatás miatt vannak. Így volt ez november 29-én is, amikor az osztrák cyclocross versenyek iránti kíváncsiság vezetett a határ melletti Neunkirchenbe.
A szombati edzőverseny csak 13 órakor kezdődött, így reggel kényelmesen odaértünk és bőven jutott idő az osztrák bringás ismerősökkel is beszélgetni. A focipályára és annak környékére épített cyclocross pálya 9-10 órára már kiszalagozva várt és néhányan már próbálgatták is rajta magukat.
Végigsétáltam a pályát, s konstatáltam, hogy láblógatásra nem sok lehetőség lesz, amit osztrák ismerőseim is megerősítettek, hogy vakon sikerült kiválasztanom a legkeményebb osztrák versenyt.
A kör egy enyhe emelkedőn kezdődött, majd egy hosszabb szinte sík szakasz, ahol a kanyar szinte minden fajtáját kipróbáltuk: enyhe, szűk, kifelé lejtő stb. Egy hirtelen meredek lejtő okozta a legnagyobb fennakadást a mezőnyben, amit egy szűk jobbos kanyar követett, ahol ráadásul egy emelkedőre kellett átlósan feltekerni. Itt végülis nem a dőlésszöggel és a kanyarral volt a gond, hanem az egész nap szemerkélő eső áztatásával... Poénosabbnál poénosabb megoldásokat láthattunk ennek a szakasznak a leküzdésére. Volt, aki lassan, volt aki bátran, lendületből próbálta teljesíteni ezt a részt, de a végeredmény sok esetben ugyanúgy az esés lett.
A focipálya közepén levő csigavonalban fel- majd letekeredő nyomvonalon megismertük a "küzd, mint malac a jégen" kifejezést. A finom, apróra nyírt fű az eső hatására valódi korcsolyapályává vált, amihez a bringások kevésbé tudtak alkalmazkodni, így a legkisebb bedőlésnek is általában kicsúszás lett az eredménye.
A következő elem egy rámpa volt, ahol egy teherautó platóját oldalról kereszteztük. A meredek emelkedőnek "hála" a versenyzők a legbravúrosabb mutatványokat produkálták, úgy mint az "éppen a tetejére érés előtti utolsó pillanatban való korlátba kapaszkodás". Félni nem kellett tőle, csak kellő lendülettel nekimenni és átgurulni rajta. Ha ezt túléltük, akkor hosszabb, ívesebb szakaszok jöttek, egy lankás majd meredek emelkedő, utána lejtő és már célba is értünk.
Nem emlékszem, hogy valakit megelőztem volna, de mégis ketten mögöttem voltak az eredménylistában - gondolom váltót törtek vagy láncot szakítottak. A több körös versenyek előnyét kihasználva "megbújtam" a tömegben, így nem volt feltűnő, hogy záróbringásként funkcionáltam.
A 10 eurós nevezési díjért chipes időmérést, korrektül kijelölt és kellően technikás pályát, szövetségi bírót és élményt kaptunk. A kötelezően kiváltandó napi licenszem 8 euróba került. Azért az UCI szabályokat itt is "olaszosan" veszik, hiszen több helyen is találkozhattunk szűkebb részekkel, ahol alig volt kettő méter a pálya szélessége. Ez a hazai versenyek kapcsán is szóba jött, ezért direkt leléptem a szemmel is keskenynek látszó részeket. A rajtnál pozitív meglepetésként ért, hogy minden indulót beszólítottak.
